Ada Vilhan
Filozófusok kertje
A képek érzékelésével és befogadásával foglalkozó agyterületünk egy idő óta folyamatos abúzusnak van kitéve, a világító képernyők és a másodperc tört része alatt felvillanó, majd elenyésző képek által hipnotizált világában. Jellemzően olyan retinális ingereket kapunk, melyek nem tudatosulnak, nem is rögzülnek, mégsem tűnnek el nyomtalanul belőlünk. Tartalom nélkül telítik meg a tudatunkat ürességgel, akárcsak az élelmiszeripar puffasztott junkfood termékei, melyek eltelítenek, de jól nem lakatnak, hiszen nincs bennük táperő. Képeink legtöbbje rabul ejti a tekintetet, de üres formaként nem hordoz sem szimbolikus, sem metaforikus tartalmakat, így nem jut mélyre a tudatban, és az emlékezetből is gyorsan kihullik.
Korunk egyi fontos gondolkodója, a német nyelven író, dél-koreai Byung-Chul Han A kiégés társadalma című művében éppen a mértéktelen, pozitív és nem utolsó sorban vizuális ingerek személyiségre gyakorolt negatív hatásának számlájára írja a népbetegségének is nevezhető kiégéses depresszió kialakulását. A személyiséget élő organizmusként értelmezve a múlt század emberének mentális problémáit inkább az organizmus (szervezet) – vírus (ellenség) – immunválasz fogalmaival írja le, míg a jelenkort a pozitív, és éppen ezért nem ellenségként detektált ingerekkel szemben védtelen személyiség küzdelmének koraként értelmezi.
Talán ezért sem véletlen, hogy a kortárs művészi gyakorlatok között egyre nagyobb szerepet játszik a radikális minimalizmus, amelyben a művek felszámolják kapcsolatukat a tárgyi- fogalmi-formai világgal, hogy alternatívát kínáljanak az elszabadult inger-cunaminak. A szem megnyugvásnak, az elme pedig elmélyülésének tárgyait szemlélheti bennük. Ada Vilhan festményei nem a mimézis, nem a spektákulum és még csak nem is a kognitív tartalmak közvetítőjeként lépnek színre, sokkal inkább az érzékek megnyugtatásának, az elme elcsendesítésének tárgyaiként.
A kiállítás címe Wágner Nándor, magyar származású, de Japánban alkotó szobrász nagy léptékű szobor-kompozíciójára, A filozófusok kertjé-re utal, amely a Gellért hegy város felőli oldalában éppen a nyugodt szemlélődés, az érzékek elcsendesítése és a lényegre koncentrálás „emlékműveként” magasodik. A vallásalapító istenségek meditatív testtartásban figyelik az egyetemes egység szimbólumát, a tökéletes gömböt, kultúrhérosz követőik kíséretében. Nem véletlen, hogy a művész éppen ezt a művet választotta kiállítása címadójaként, hiszen a művészet befogadásának posztmodernkori aktusa – ahogy ezt a művész is vallja – számos ponton kapcsolódik a transzcendnencia hagyományos megtapasztalási formáihoz.
Ada Vilhan festményei, gyűrt, repesztett felületeikkel a harmadik dimenziót is birtokba veszik. Fizikai értelemben is súlyos vásznai túllépnek a táblakép határain és a műtárgy irányába mozdulnak. Tömeg, felület, szín, forma, szándék és véletlen külön minőségekként, látszólag egymástól függetlenül, de olykor egymással párbeszédre lépve alakulnak a felületen; olykor összekapcsolódnak, pillanatnyi együttállásokat alkotnak, majd ismét szétválnak. A természeti formák organikus alakulására emlékeztető gyűrődések a tapintás érzéki élményét közvetítik, melyet a geometrikus intermezzok, az emberi beavatkozás nyomai tagolnak. A redukált színhasználat és a visszafogott festői eszközök ugyanakkor a minimalizmus irányába mozdítják el a kompozíciókat.
A korábban színekben tobzódó paletta a közelmúltban éppen a fent említett minimalista színhasználat irányába mozdult; fekete, vörös, sárga és fehér, illetve ezek tónusátmenetei, sőt olykor a monokróm, vagy mindössze két alapszínt variáló kompozíciók váltak uralkodóvá a sokszor embernagyságú vásznakon. A gesztusszerű festéknyomok a felülettel való találkozás aktusát dokumentálják. Az érintés vizuális megidézése és néző általi megélése teszi a haptikus felületekkel való kontaktus emlékét igazán érzékivé és kifejezővé. Szenvedélyes, vad és sokszor nyers hatású műveinek e csoportja az emberi bőr, hús, vagy az szilárdulásban lévő láva, esetleg az erózió hatására barázdált kő-felületek látványára emlékeztet. Az ízig-vérig feminin műveken az emberi ösztönök és ez elme, a természet vadsága és nyugalma feszül egymásnak, olyan már-már feszült kompozíciókat létrehozva, amelyek egyszerre tűnnek alkotásoknak és képződményeknek.
Műveinek – fentebb már említett – másik csoportja sokkal letisztultabb, már-már a japán shinto kertek örök nyugalmát, vagy a haikuk egyszerűségét idézik. Ebben a monokróm világban a fekete-fehér találkozása a lazúros festékréteg sík felületén egy-egy vertikális cezúrában ölt testet. A felfénylésekként is értelmezhető elmosódó, fehér nyalábok a fényérzékeny filmszalag, vagy a sötétet felhasító formátlan fénysugár asszociációját keltik. A világos és sötét felületek találkozásánál – a rend vizuális jeleként olykor geometrikus élek is megjelennek. Festményei, bár teljesen más eszközökkel mint Wágner szobor-kompozíciója, az anyag és az anyagtalan határán, azok folyamatos kölcsönhatásában és konfrontációjában fogalmazódnak meg, nem mellesleg egy belső küzdelem kivetüléseként is.
Schneller János
Budapest, 2022. október 12.
Megjelent ÚjMűvészet 22/10